Szöveg és fotó: Lantai-Csont Gergely 

Etiópiáról sokaknak még mindig a nyolcvanas évek nagy éhínségei jutnak az eszébe, amikor nagy ritkán egy-egy híradásban felmerül az ország neve. A helyzet azonban teljesen más. A hosszú évek óta, évi 10%-os gazdasági növekedést produkáló országban a napokban adták át Afrika legnagyobb villamos, városi vasút rendszerét. De az építkezés nem állt meg: folyamatosan épül Afrika legnagyobb vízi erőműve, és a főváros és a szomszédos kikötő ország, Dzsibuti között, lassan teljes, 1000 km-es hosszában elkészül az autópálya. De hogyan élik meg a hatalmas fejlődést az ország törzsei, kunyhóban, tradicionális körülmények között élő, még nem urbanizált lakosai?

Etiópia fővárosától, Addis Ababatól közel egy nagyon kényelmes autózással lehet lejutni Arba Minch városába, melyet tekinthetünk az Omó Völgyének kapujának. Már harmadik hónapja autóztam folyamatosan Afrikába, bejártam Egyiptomot, Szudánt, Dzsibutit, Szomáliát és Etiópia északi területeit. Útban Kenyába, nem hagyhattam ki az Omó Völgyét, az emberiség bölcsőjét, több tucat törzs együttes lakhelyét, azt a helyet ahol akár pár kilométerre egymástól kultúrájukban lényegében különböző törzsek sokaságát figyelhetjük meg.

Benzin nincs, csak gázolaj

A kényelmes autózást egy kellemetlen tény zavarta meg Arba Minchbe érkezésemkor. Mint kiderült nincs benzin a kutakon, csak dízel. Furcsa ez egy közel százezres várostól. Afrikához hű módon árnyalódott a kép. Nincs benzin, de van. Van a feketepiacon kétszer annyiért, illetve lehet jegyre kapni az önkormányzattól maximum 50 litert. Nekem az Omó Völgyének teljes, két hetes bejárásához közel 250 literre volt szükségem, így hát megkezdődött a több mint egy napig tartó benzin alkudozás. Sikerült végül 150 liter jegyre, 100 litert pedig feketepiacon magamhoz vegyek, így a kocsi tejét alaposan, vízzel, élelemmel és üzemanyaggal felmálházva, megindultam az emberiség bölcsője felé. Az első utam a dorze néphez vezetett.

Innen egy jó egynapos zötykölődő út vezetett át a hamerek birodalmába az abere törzs területén keresztül. Az autóban már öten ültünk, Afrikában szokás, hogy nem hagyjuk az út szélén az utazni vágyó embereket, s kölcsönösen segítünk egymáson. Ekkor még nem gondoltam, hogy az éjszakát egy brit olajfúró táborban fogom tölteni, felrobbant hátsó kerékkel egy tomboló szupercella kellős közepén. A kellemes hangulatú út gyorsan szenvedésbe torkollott, amikor pár kilométerre a hamer törzs központjától, abore területen felrobban, vagyis durrdefektet kapott a hátsó kerék, amikor a köves, murvás úton a túlterhelt kocsi átrobogott. Egy kerékcsere nem tűnik nagy gondnak, ha nem törik bele a csavar a felnibe és nem ragad be az egész kerék. Nagy nehezen sikerült bebűvészkedjük a balesetet szenvedett autót a pár kilométerre lévő olajfúró bázisra, ahol nekiestek a bázis karbantartói. Hosszú órák harcának következtében sikerült a kereket eltávolítsák, és a pótkereket feltegyék, de a hirtelen megérkező ítéletidő miatt már nem mentünk tovább. A brit tábor angol mérnöke, biztonsági főnöke és belga orvosa bőségesen megvendégelt minket. A vihar közben olyan erősre fokozódott, hogy felkapta és odaverte a földhöz az egyik munkást, akit másnap reggel mentőrepülőgéppel szállítottak a fővárosba. Mi is folytattuk reggel utunkat és az abora törzs életét dokumentáltuk egész nap, majd továbbhajtottunk a hamerek központjába, ahol több napot tervezem időzni.

Mivel nem volt már több pótkerekem és a fővárosból időközben megrendelt pótkerék még napokig úton volt hozzám, ezért teljesen tehermentesítettem az autót és így jártuk be a falu körüli hamer családokat. A hamer központtól pár óra déli irányú autózásra, a kenyai-etióp- dél-szudáni határ környékén élnek az Omó Folyó túloldalán a Daschenek. A pár faluból álló közösség teljesen a turizmus bűvöletében él.

Fotográfusként az Omó Völgyében egyszerre nehéz és könnyű is dolgozni. Elképesztően sok fotó téma van: a különlegesebbnél különlegesebb törzsek pár órányi autózásra bejárhatóak, alapvetően befogadóak és kedvesek, ugyanakkor a turizmus romboló hatása már érezhető a területen. Én alapvetően akkor tudok jó cikket, fotóanyagot készíteni, ha sikerül olyan témákról beszámoljak melyekről keveset hallunk itt, Európában. Az újszerűség mellett azonban nagyon fontos, hogy legyen érzelmi kapcsolatom a fotóim alanyaival. Kölcsönös tiszteletre, bizalomra elfogadásra gondolok. Nehéz, sőt lehetetlen azonban úgy dolgozni, ha az adott közösségnél turisták tömkelege fordul meg, így a legnagyobb kihívás az volt, hogy helyi segítőimmel és tolmácsommal olyan falvakat találjunk az adott törzsön belül, melyek távol esnek a könnyen járható utaktól, így nem jutnak el hozzájuk a turisták. Ahol nincs turizmus, ott pénzt se fognak a fotókért kérni, így elég egy ajándékkosarat vinni a falufőnöknek, aki ezután szóban utat ad a követetlen munkához. Csak úgy tud érzelmi viszony a fotós és az alanya között kialakulni, ha utána az alany nem a markát tartja, hanem a kölcsönös kíváncsiság vezérlésével megmutatja közössége intim pillanatait. Ezt elérni a legnehezebb feladat. Nem csak szervezés, de képesség kérdése is egyben.

Az Omó Völgye két hetes kitérőm végére tettem a mursi és body törzseket, melyek területileg a korábbiaktól nyugatabbra, Dél-Szudánhoz közelebb élnek. A hamer központtól jó egy napi autózásra Jinka városa lehet a kiindulópont ezek két közösség meglátogatásához. Sokan riogattak, hogy a murszik agresszívek, a bodyk pedig félnek a kamerától. Nem számítottam így könnyű fotózásra, és ez be is igazolódott.

Az Omó Völgye Afrika egyik legkülönlegesebb területe. Mindenki számára szabadon meglátogatható. Biztonságos, utazható terület. Egy olyan szigete a fekete kontinensnek ahol még megtalálhatóak és megfigyelhetőek a klasszikus törzsi életmód mindennapjai. Ez egyre kevesebb helyen látható már Afrikában. A globalizáció betette lábát a kontinensre.

Az 54 afrikai országból legalább 45-ban ma béke van. A fővárosokat felhőkarcolók díszítik, multiplex mozik nyílnak és a jobb megélhetés reményemen hatalmas embertömegek vándorolnak a vidékről a mega poliszokba. A törzsi ruhát ledobott fiatalok már nem fognak bikaugrási ceremóniát tartani. Ők is, mint mi mindannyian, kínai okos telefonjukon bejelölik egymást a Facebookon. Nem is lenne jogos ennek ellenkezőjét elvárjuk tőlük. De a zárt közösségek, törzsek, ősi kultúrák lemorzsolódóban vannak. Napról napra tűnnek el. Az Omó Völgyében is van olyan közösség, akik már csak pár tucat tagot számlálnak. Érdemes hát megnézni őket, amíg vannak még.